A téli táj csendes. A hólepte fák és rétek fehér takarója alatt motoznak ugyan állatok, de az egyszerű vándor meghallhatja a csend szavát, ha figyel.
A telek az utóbbi években egyre rövidebbek, enyhébbek, kevesebb a hó. Az elmúlt nyárra pedig kiürültek a hegyek víztározó barlangjai.
A patakok, csermelyek a teljes kiapadás határán csörgedeztek, kevés vízzel. Nagy volt az aszály. Hiányzik a hólepel csendje és a csapadék üdítő táplálása.
Most, amikor a világjárvány súlyos hullámain vagyunk túl, és Európa keleti részében háború zajlik, éppen ezt a kettőt veszítjük el: a csend egyre ritkább, hiszen zajong, nyüzsög, aggódik körülöttünk a világ; a felüdülés pedig késik, hiszen az üdítő víz, Isten beszéde elvész a forgatagban, elenyészik a zajban, látványban, fényes kábításban.
Pedig milyen nagy szükségünk van a csendre és az üdítő, lelki vízre, ami Isten Igéje.
„…Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje…”
(Efézusi levél 5. rész 25-26. versek)
Bárcsak, a most következő írások, cikkek, versek Krisztushoz vinnék közelebb e lapszám olvasóját, hogy meglelje ezt a csendet és ezt az éltető vizet!
Maszárovics Zoltán dr.
szerkesztő